Üdv mindenkinek... Ne haragudjatok, hogy eddig nem jelentkeztem, de mindenkit szeretnék már most megnyugtatni, hogy ezeket a sorokat már itthonról írom. Pénteken délután hazajöttem ahogy ígértem szerdán.
Mit is mondhatnék...? Egyszerűen pótolhatatlan érzés a szabadság érzése, hogy kimehetek a levegőre érintheti az arcomat a szél és a napfény, de még az esőnek is tudok örülni. Napról napra jobban vagyok, egyre több energiám van és az étvágyam is kezd tökéletessé válni. Hogy mennyire is erősödtem meg arra viszont csak a holnapi kontroll után kapok választ. Sokat pihenek, keveset rosszalkodom és néha-néha sétálgatok egyet. Pedig majdnem bűnbe estem már szombaton! Anyu bevásárolni ment és mivel bennem tombolt a szabadság utáni vágy, pedig szabad voltam, de gondoltam elkísérem. Fel is öltöztem szépen, felvettem a maszkot is, aztán amikor indulni kellett volna visszafordultam! Hmm... Most biztosan csodálkoztok, hogy miért!? De ezt nem értheti meg mindenki! Valamiféle belső hang szólalt meg bennem, amolyan hatodik érzék! Azt súgta, hogy maradjak itthon, ne menjek még sehová, mert nem állok készen még rá! Így fogtam magam és visszajöttem, majd lepihentem és azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon most jól csináltam e, és mi volt ez a megérzés, eddig miért nem volt hasonló? Miért csak most jött elő? Hmm... Elgondolkodtató! Ha megtaláltam a választ a kérdéseimre megosztom veletek. :)
Na térjünk vissza az elmúlt napok eseményeihez, mert ugye szerdán adtam utoljára hírt magamról és nem voltak valami jó hírek. Na de ami utána jött, kérem szépen! Már most az elején leszögezném, hogy a katasztrófatúristák ráfaragtak, mert csak jóhíreim vannak! :)

Szeptember 16-án, csütörtökön 1600 kőkemény sejtem lett, ami mesebeli szaporodásnak számít az elmúlt hetek kínkeserves próbálkozásai után. Belém is költözött a sajtkukac! Remekül éreztem magam, poénkodtam, hülyéskedtem. Bevallom őszintén, hogy rám jött a mehetnék. De csak ábrándoztam, kevés volt még a sejt a szabaduláshoz. Bár reggel a vizitelő orvos megkérdezte, hogy nem e szeretnék hazamenni. De hallgattam a józan észre és inkább maradtam. Délután megérkezett Édesanyám az ebéddel és mivel már voltak sejtjeim beengedték a lakosztályomba... Hiba volt! Előjött belőlünk a rosszgyerek, egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Született is néhány fotó. Ezen az osztályon minden szobában van egy sztetoszkóp. Hát gondoltuk, ha már van, ne porosodjon! :D

Kérem a következőt!!! :D

Anyu kiderítette magáról, hogy nem szívtelen!!! :P

Itt már elfáradtam... :)

Szóval kicsit el is fáradtam, miután magamra maradtam aludtam egyet, de nem sokat tudtam, újabb látogató érkezett! Mondtam is, hogy nagyon kapós lettem így az utolsó napon. Egy nagyon jó barátom (barátnőm) Hunyadi Reni látogatott meg. Rengeteg vidám és nevetséges sztorival örvendeztetett meg... Próbára téve ezzel a rekeszizmaim...

Eljött a péntek reggel. A sejtjeim 2400-ra rúgtak, irány haza!!! Egy csapat kommandós sem tudott volna feltartóztatni. Hatalmas pancsolást tartottam a szabadulásom tiszteletére, csak álltam a zuhany alatt és engedtem magamra a forróvizet, hiszen végre élvezhettem a fürdést mivel nem állt ki belőlem semmiféle idegen tárgy, amit esetleg óvni kellett volna a víztől. Szépen el is kezdtem a pakolást, persze nem kapkodtam el, mert csak délutánra ígérték a zárójelentést. Délután fél 2 körül megérkezett Anyu, aki talán még nálam is jobban fel volt pörögve. Körülbelül 10 perc alatt összedobálta az összes cuccomat és indulásra készen voltunk. Egészen fél 3-ig ott vártunk a lakosztályomban, amikor is korszakalkotó ötletünk támadt. Ki kell ülnünk az orvosi elé, hogy szem előtt legyünk, mert talán akkor előbb megkaparintjuk a zárójelentésemet. Így is tettünk. Elérkezett a pillanat amikor elhagytam a sterilt. Érzékeny búcsút vettem Sziszi nővértől, akinek szeretném megköszönni a minden igényt kielégítő ápolói munkáját. :) Kitárult az ajtó és kiléptem rajta a saját lábamon, pont úgy ahogy bementem, nem hordágyon és nem tolószékben. Persze maszkot kellett húznom, és rám erőltették a kesztyűt is, de jobb a biztonság. Meg a titkos vágyam úgyis az, hogy pantomim művész legyek. Na de nem ez a lényeg, hanem a szabadság érzete, ami az én esetemben egyenesen arányos a gyógyulással. De még mindig bent voltam. Tudjátok... Olyan ez mint amikor van valamitek aminek nagyon örültök, de mindig is többre vágytatok! 15-20 perc ücsörgés után meg is kaptuk a zárót, elbúcsúztunk Szomor doktortól és elindultunk lefelé a teljes szabadságot jentő lépcsőn. Két emeletet kellett megtenni lefelé, Anyu kérdezte is, hogy bírni fogom e. Akár tíz emeletet is, vágtam rá határozottan. Elérkezett a pillanat amikor kiléptem az épületből, esett az eső és enyhén fújt a szél. Mások számára pont ilyen a rossz idő, hát számomra ez csodálatosan szép idő volt, néztem az eget és élveztem ahogy az arcomra csöppen az eső, élveztem ahogy kopasz fejemet simogatja szél. Páratlan érzés volt. Tele lettem energiával. Hamar odaértünk az autóhoz, pedig szívesen sétáltam volna az esőben. :) Na indulás! Anyu vezet...röpke 5 perc alatt meg is tudott fordulni a parkolóban! :D Hazaértünk, bepakoltunk, megebédeltünk! Rajtam pedig valami hihetetlen fáradtság lett úrrá. De sok volt az élmény, fel voltam pörögve és minden energiám elhasználtam. Egész délután pihentem, amíg meg nem érkeztek Roliék. Ő egy alkatrészt hozott az ágyamhoz, ugyanis egy évet bírt ki az ágy, gyorsan orvosolni kellett a problémát mielőtt a szétesés sorsára jut. Egyébként az ágy az egyik neves lakberendezési áruház terméke, nevét okkal nem említem. Van nekem elég bajom. Nem kell, hogy még nagyobb "KAKI"-ba kerüljek... :D:P
Holnap megyek egy kis vérvételre és lesz egy kis crysta biopsia (csontvelő mintavétel). Természetesen majd az ezekből származó jó hírekkel is beszámolok. Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra! Nem sokára jelentkezem... :)

Ui.: Köszönök mindent az I/b osztály ápolóinak, nagyon sokat segítettek. Remélem egyszer alkalmam lesz meghálálni... :)

A magánzárkához privát fürdőszoba is jár... 

Ezt Rozmár ápolófiú ragasztotta az ajtómra, hogy hétvégente is szemmel tarthasson...:) 

Egy kis harc...

Üdv minden kedves barátnak, ismerősnek, olvasónak, rajongónak, követőnek!:) (aki esetleg kimaradt volna kérem jelezze és én azonnal teszek valamit az ügye érdekében...)
Ma reggelre megzabolázták magukat a sejtjeim, elértük a 900-as sejtszámot, amire már mondhatjuk, hogy a hazameneteli érték fele. Reggel mindjárt meglepett a gyógymasszőr, aki ismét nem volt könyörületes, de miután befejezte nagyon jól esett, sőt egész nap nem kértem fájdalomcsillapítót. Ugye mindenki büszke rám? :D Aztán eljött a vizit ideje és mint kiderült a részletesebb vérvételi anyagokból minden értékem elfogadható a fehérvérsejt-, na és persze a vérlemezkeszámon kívül. Ezért az orvosom el is rendelte, hogy adják be a trombocitát amit számomra tároltattunk. Na és feltette a nagy kérdést is, hogy nem e szeretnék hazamenni...hmm? Hát ki ne szeretne hazamenni így a negyedik héten? Persze, hogy szeretnék! Rá is vágtam, de keveslem a sejtjeimet. Na majd holnapra sokkal-sokkal többet termelek és akkor majd meglátjuk,-gondoltam. Később elkezdett járni az agyam, hogy megéri e ennyire rohanni haza, nem e kéne inkább a biztosra mennem. Kétes gondolataimat aztán megerősítette mindkét ápolófiú, akik külön külön bejöttek és elmondták a véleményüket a hazamenetelről, hogy szerintük legalább a pénteket várjam meg, mert addigra biztos, hogy lesz egy elfogadható fehérvérsejtszámom. Az az igazság, hogy nem nagyon kellett rábeszélniük, mivel nekem is hasonló gondolataim támadtak. Ezzel le is zártam a csütörtöki hazamenetellel kapcsolatos mizériát. Szépen nézelődtem ki a fejemből, reggeliztem, pontosan azt csináltam amit ilyenkor szokás...vártam, hogy teljen az idő. Mivel a nézelődés egy négy szer négy méteres szobában egy idő után elkezdett baromi unalmas lenni így gondoltam filmet nézek! Jó gondolat volt, lekötöttem magam. Főként azokat a hiú ábrándokat sikerült elhessegetnem amelyek a csütörtöki hazamenetelt forszírozták egyre gyorsabban működő agytekervényeimben... (ezt egy született író sem mondhatta volna szebben:P )
Már dél felé járt az idő amikor elkezdtem hiányolni az ebédem, merthogy a pocakom mély korgásokkal jelezte az ebédidő közeledtét. Fél 1 körül meg is jött,-no de nem az ebédem, ha bárki ezt várta volna, -hanem a várva várt reggel óta emlegetett trombocita. El is kezdtük lefolyatni. Aztán körülbelül 10 perc elteltével, arra lettem figyelmes, hogy égnek és viszketnek a szemeim. Na ezzel még nem is foglalkoztam, mivel ez attól is lehetett, hogy keveset pislogtam a monitor szüntelen bámulása közben. Aztán pár perc múlva kezdett szűk lenni a fejbőröm a koponyámra, pedig nem vedlettem az éjjel és a szememen már alig láttam ki, égett az egész búrám, de ekkora már szóltam az ápolóknak akik úgy ugráltak körbe, mint a kis indiánok a tábortüzet. Közben a torkom is kezdett elszorulni, az orrjárataim már olyanok voltak mintha valaki tampont nyomott volna beléjük. Nincs mit tagadni, a fulladás határán voltam. Persze a srácok, akik végül is megmentettek, hiába rohangáltak orvosért, hogy rosszul lettel, kivert a trombocita. Valahogy egyik szuper doktorunk sem jött be hozzám. Sajna ilyen amikor nem vagy vérrokona egyik orvosnak sem. Az ápolók saját maguk döntései nyomtak tele antiallergén szerekkel. Köszönöm nekik, hiszen ők mentettek meg és nem az orvosok. Na hagyjuk is mert csak pipa leszek. Aztán lassan minden rendbe jött, a szemem, a fejem, az orrjárataim és a torkomból is kezdett eltűnni a szorítás. Sokáig tartott, de csak leírni. a történések villámgyorsan zajlottak,  legalább is az én szemszögemből. Nem megerősített forrásokból tudom, hogy a trombocitát már kora reggel elküldték, ide mégiscsak délután ért. A kérdés az, hogy hol volt? Ahol volt ott milyen meleg volt? És milyen egyéb olyan hatások érték amik miatt esetleg tönkremehetett? Nem tudni... Erre válaszokat sosem kapok. Hogy mi okozta a bajt? hmm... Lehet találgatni! Persze sok minden okozhatta...
Édesanyám 13:30-kor hozta meg az ebédem, és addigra már lezajlott az egész csetepaté. Neki valahogy különös érzéke van, hogy mindig akkor jöjjön amikor már túl vagyok a nagy szenvedéseken, vagy még el sem kezdtem őket, ja és persze az előtt elmegy mielőtt elkezdeném. Nem is baj, hiszen engem olyankor inkább ne lásson senki. Éreztem, hogy újra éhes vagyok. Kezdtem teljesen tünetmentes lenni. Arra vártam, hogy lefolyjon az utolsó infúzió és mélységes mély álomba zuhanhassak. Anyukám itt maradt mellettem, beszélgettünk is de abból szinte semmire sem emlékszem. Amikor elfogyott az infúzióm elment, és szerintem két percen belül aludtam is. Aludtam vagy 2 órát és az ébredés valami csodálatos volt, mintha csak egy rossz álom lett volna a délutáni borzalmak tömkelege. De egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy itt a vég. Szerintem az ápolók riadalma nagyobb volt az enyémnél.
Sosem fogom azt mondani, hogy nem bírom, sosem fogom azt mondani, hogy ennyi volt, csak akkor ha én győztem. Azoknak is ezt tanácsolom akik szintén szenvednek valamiben, mert nincs édesebb a győzelemnél és a boldogságnál ami  a harcok után vár ránk. Hiszek benne, hogy eljön. Hát másnak is hinnie kell. Még mindig azt mondom, hogy nincs szebb az életnél.
Bocsi, megint elragadtattam magam. Holnap reméljük nem tudok majd ennyit írni. Legyetek jók, sziasztok... :)

Itt az ideje, hogy újabb jelentést adjak innen a magánlakosztályomból. Ma van a 22. itt töltött napom. Tegnap reggelre a sejtjeim átlépték a 600-at. Jól is éreztem magam, jó volt a közérzetem, majd beájultam a vállam fájdalmától. Szóval minden rendben volt, hogy egy jó kis napnak nézzek elébe. Egészen addig amíg meg nem jelent kicsi szobám ajtajában a gyógymasszőr. Na mondom, ennek a fele se tréfa...ez tényleg visszajött. Nem is kérdezett sokat, gyorsan kezelésbe is vette a vállam, én meg csak vicsorogtam a fájdalomtól. Körülbelül 10-15 perc volt az egész, de nekem valahogy óráknak tűnt. Miután elment be is ájultam fél órára, köszönhető ez a megkönnyebbülésnek illetve annak, hogy minden este valahogy későn hajtom álomra a fejem. Mindig van valami vagy valaki aki képes lekötni a figyelmemet. :D Tegnap még megkaptam vénásan az antibiotikumot, de aztán végleg le lett állítva. Édesanyám ismét meglepett egy jó ebéddel, ami nagyon lényeges ugyanis az itteni koszt ehetetlen, de a legrosszabb az benne, hogy már a szaga is elviselhetetlen. Nem, nem... Jól olvassátok szagot írtam, mert az illatról egész mások a tapasztalataim! Ja, majdnem kimaradt a nap fénypontja. Anyu amolyan extra meglepetésként elhozta a Mamát is, aki nagyon örült, hogy végre láthatott és persze én is neki. Mondta is, hogy nincs semmi bajom, menjek már haza...
Tegnap sok pozitív visszajelzést kaptam az írásaimmal kapcsolatban, amik nagyon jól estek. Persze a legjobb az volt, hogy hiányoltátok a bejegyzésem az napra. Bevallom kicsit lusta voltam... :P:D Na de ha hallani akartok felőlem és nincs bejegyzés a blogban, akkor csörögjetek nyugodtan...épp ráérek felvenni... :D
  
A mai napon a tegnapi sikereim mintha szertefoszlottak volna, a 600 feletti sejtjeim mára valahogy 580-ra apadtak. Persze lehet ez mérési hiba is, mert nem egy hatalmas a veszteség, csak jól esett volna valami 1000 közeli érték. Na de nem kell csüggedni, majd lesz ez még 6000 is csak türelem kell hozzá és kitartás. Ma csak fájdalomcsillapítót és sejtnövelőt kaptam vénásan. Nagy lépés ez nekem, ugyanis eddig egész nap folyt belém valami adalék.Ugye azt írtam, hogy tegnap lusta voltam írni! Na ma meg felkelni. Véglegesen 11:20-kor keltem fel, ettől függetlenül felébredtem vagy ébresztettek többször is, de muszáj volt. Mindig kitaláltak valami ügyes bajos dolgot. Kezdődött hajnali fél 5-kor vérvétel miatt, aztán reggel 6 körül jött a takarító, 7-kor vérnyomásmérés, 9-kor vizit. Kovács doktor volt vizitelni. Kérdezte is, hogy nem e szeretnék már sejteket növeszteni, aztán hétvégére hazamenni...? Na mondom... már lassan görcsölök, annyira szeretnék, de ha egyszer azok a fránya sejtek...na mindegy, hagyjuk is mert bepipulok és átvisznek a zárt osztályra. :D Nem mintha ez olyan nyitott lenne! :D Fél 12-kor reggeliztem, ami azért is volt előnyös, mert az ebéd úgysem lesz itt délután 2 előtt. A hajam mára már nagyon hullik, mármint az a babapopószőr ami a fejemen nőtt. Úgy néz ki a párnám, mint egy kölyök sündisznó. :D Egyenlőre ennyit a mai napról...Jól tudok írni a semmiről, mi? :D
Ui.: Este 7 után meghozták a három egység vörösvértest koncentrátumot, képzelhetitek mennyire örültem neki. Volt vagy hajnali 1 mire lefolyt minden a fájdalomcsillapítóval együtt, és végre nyugodtan tudtam aludni.

Üdv mindenkinek ezen a napsütéses reggelen, legalábbis itt Pécsen süt. Tegnap ismételten nem tudtam jelentkezni, mivel a technika ördöge ismét a bolondját járatta velem. Persze ennek is megvan a jó oldala mert így legalább felhívtatok többen is, ami nagyon jól esett. Örülök, hogy egyre többen olvassátok az írásaim. Ezek szerint annyira nem rossz. :)
Tegnap, szeptember 11-én reggelre 380 sejttel ébredtem. Lassan de biztosan közelítek a steril ajtaját megnyitó 2000 felé. Dél körül viszont tönkrement a központi kanülöm, sajnos tőben elrepedt és minden felé nyomta az infúziót, csak belém nem. Délután jött is egy doktornő fentről, aki mindjárt közölte, hogy mivel 17 ezres a vérlemezkeszámom, nem jöhet szóba a kanül cseréje. Ilyenkor csak combtőbe szúrnak. Hát nekem sem kellett több, mondtam neki, hogy akkor nem tartanék igényt a központi kanülre, keressenek vénát a karomon és tegyenek be branült. Kezelés úgysem lesz már, meg egyébként is, akinek volt kanülje ott combtőben, az nagyon jól tudja, hogy nem valami szuper érzés azzal a combunkban járni-kelni, fürdeni stb. Kaptam is branült, úgyhogy sikeres volt a kanül elleni érvelésem. Este megpróbáltam fájdalomcsillapító nélkül aludni, ami nagyon hülye ötlet volt. megint ötször ébredtem fel és csak háton fekve volt fájdalommentes a vállam. Szóval nagyon erős akartam lenni a fájdalommal szemben, de sajnos ő volt az erősebb. :P

Eljött a vasárnap reggel. Ma korán keltem, mivel a vállam már olyan szinten fájt, mintha egész éjjel ütötte volna valaki. Már rég le is folyt a fájdalomcsillapító infúzióm. Baromi jól érzem magam. Néztem is a tükör előtt, hogy vajon ki lehet ez a sármos fiatalember? :D
A legfontosabbat majdnem elfelejtettem, ma reggelre 410 sejtem lett. Kicsit olyan ez, mint a 100 lépés program. :D  De nincs mit tenni, ha fejre állok akkor sem lesz másként, akkor sem megy gyorsabban. Ez a türelem és a kitartás játéka, amit jócskán meg kell fűszereznünk saját akaraterőnkkel. A mai nap nem túl tartalmas eddig, de ki fogom egészíteni, ha történik valami lényeges.
Akkor kezdem is a kiegészítést. Ma leállították az antibiotikumokat legalább is a vénásat, már csak tabletta formájában szedek reggel illetve este. Ma meglátogatott Győző barátom Popacsek (Hrakovszky Tamás) kíséretében. Megleptek egy erősítős szobai antennával és egy elosztóval, amiket persze szigorúan lefertőtlenített Era nővérke. Ezzel a kis szettel már be tudtam fogni az RTLklubot és végre megnézhettem a Forma 1 Olasz Nagydíját. Pár perccel később anyu is befutott Judit barátnője társaságában, aki egyben a pótanyám is.:D Könnyű, ha az embernek két anyja van. Hoztak nekem ebédre a nagyi messze földön híres húsleveséből és mellé kaptam egy kis házilag készített gyrost. Hetethét országra szóló lakomákat csaptam, merthogy a vacsi is ez volt akkora adagot hoztak. Mondjuk én sem eszem annyit, mint fénykoromban. Örülök, hogy egyáltalán visszajött az étvágyam. De hát enni kell, nincs mese! Már késő este van, mondhatni éjjel. Megkaptam az éjszakai fájdalomcsillapítómat, úgyhogy mindjárt akkorát alszom, hogy a medve irigykedve néz az ablakból. :D Jajj... Reggel jön hozzám a gyógytornász. Előre félek, biztos szerez nekem egy két kellemetlen percet, na de ezért fizetik! Én meg ezért gyógyulok, mert szenvedek! :D Na jó éjt, holnap mesélek, hogy milyen volt az összeröffenés a gyógytornásszal... :D Legyetek jók...olvassatok még többen :P

Mindig olyan nehezen állok neki a folytatásnak.Valahogy olyan nehéz elkezdeni, utána meg abbahagyni nehéz, mert ha én egyszer kinyitom a szám és elkezdek beszélni... :)
Tegnap sajnos nem tudtam megosztani veletek a történteket, mivel az internetkapcsolatom nem állt a helyzet magaslatán. Biztos megjöttek a "gonosz" kis egyetemisták és az ingyen-neten lógnak. Remélem ők sem járnak több sikerrel mint én és előfizetnek valahol, így nekem talán tűrhető lesz a kapcsolatom a külvilággal.
Na de hagyjuk is ezeket...
Tegnap is baromira fájt vállam... Tudjátok? Ez a nyakam elintézéséből fakadó helytelen tartás számlájára írható. Na de el vittek röntgenre, így elhagyhattam a sterilt. Persze be kellett öltöznöm mint egy asztronautának.(Szájmaszk, köpeny, lábzsák, kesztyű) Beleültettek egy tolószékbe és már száguldottunk is. Furcsa érzés volt kimenni. Olyan mint amikor egy kisgyereknek teljesül egy álma. Fülig ért a szám a maszk alatt. A menetszél simogatta a kopasz fejem, mintha egy cabrio volánjánál ültem volna. Na... azt hiszem kicsit elragadtattam magam, de hát az apró dolgoknak is tudni kell örülni. Sejtjeim visszaestek, tegnap reggel csak 220 volt. Mondjuk ennek épp nem örültem. Délutánra megjött a röntgen eredménye. Már alig vártam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet a baj. Sajnos a röntgenen nem láttak semmi rendelleneset, ezért gyógytornászt rendeltek nekem. Este sokat sétáltam, lógattam a vállam. Ezzel elértem azt, hogy fájdalomcsillapító nélkül is el tudtam viselni a kínokat. Lefekvés előtt viszont kértem egy kis okosságot a fájdalomra, csak hogy aludjak végre, mert a vállam miatt az utóbbi 3 éjszaka szörnyű volt. 

Elérkezett a ma reggel! Végigaludtam az éjszakát, sőt reggel a viziten úgy keltettek fel, hogy valami bajom van, vagy miért alszom folyton? Mondom, mert végre tudok... :)
A sejtjeim túllépték a 350-t! Nem semmi, fejlődök akár a magyar gazdaság! :D Remélem holnap is gyarapodik, mert akkor szinte biztos, hogy a jövőhéten távozhatok. Már meg is látogatott a gyógytornász, illetve nem is gyógytornász, hanem gyógymasszőr volt. Először azt hittem, hogy összecsinálom magam a fájdalomtól, olyan kis finoman kezdett masszírozni. Aztán a vége felé már majdnem jól is esett. Megnyugtatott, hogy hétfőn is jön. Minden esetre jót tett a masszázs, mert azóta mintha könnyebben mozgatnám a vállam és nem is fáj annyira, pedig a fájdalomcsillapító már tutira nem hat, mivel reggel 8 körül kaptam, most meg délután 1 óra van. Szóval minden napra jut egy kis élmény. Ha történik még valami érdekes jelentkezem. Addig is sziasztok... :D

Elég hirtelen érkeztünk a jelenbe! Tudom, tudom! De írhattam volna egész regényt a múltról...
Ma reggelre 315 sejtem lett, és remélhetőleg holnapra sokkal több lesz. Tegnap csak 220 volt... Bizakodom, hogy jövőhét elején távozhatok!
A nyakam már egész tűrhető, alig észrevehető, hogy hentesdoktor elintézett. A vállamra is adtak valamit vénásan, úgy néz ki,  hogy ez segít. Nem azt mondom, hogy fájdalommentes! Csak annyit, hogy így már nem elviselhetetlen a fájdalom. Minden nap szorgosan átkötik a központi kanülöm, hiszen alig van már normális vénám, úgyhogy mindenki úgy vigyáz erre a kanülre, mint a hímes tojásra! Holnap előrukkolok az új és remélhetőleg még jobb hírekkel... :D

Előzmények...

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, persze egyesekben biztosan megfogalmazódott a frappáns válasz, hogy az elején. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha idejében elkezdek írni. De sajnos úgy indultam neki ennek a feladatnak, mint a legtöbb anyós! Tovább ezt nem is ragoznám, a végén valaki megsértődik és beperel.
A betegségem 2008 szeptemberében kezdődött, pontosabban akkor diagnosztizálták. Persze nem volt könnyű kideríteni sem, hogy valójában mi bajom van. Először a pécsi II. számú Belgyógyászati Klinikára kerültem szeptember 1-én, ahová májgyulladás, gyengeség és egyéb ízületi fájdalmak miatt kerültem, a háziorvosom közbenjárásával. Ott egy vérvétel után mindjárt ki is derült, hogy vérszegény is vagyok. Sikeresen kigyógyítottak a májgyulladásból, kaptam vért és az ízületi bántalmaim is elmúltak, de konkrét diagnózist nem állítottak fel. Igazából nem tudták, hogy mi is bajom. Aztán mivel úgy éreztük, hogy csak találgatnak, egy ismerős közbenjárásával átjöttem az I. számú Belgyógyászati Klinikára,-ez az ismerős Csala Judit volt akinek szintén sokat köszönhetek- ahol megismerkedtem kezelőorvosommal Dr. Szomor Árpáddal, akinek érdekes szokásai vannak a barátkozásra. Ugyanis 3 perc ismeretség után már csontvelőt vett csípőcsontomból, helyes kis kézifúrójával. Másnapra már volt eredmény. A mai napig emlékszem amikor közölte a hírt, akut leukémiám van. Valósággal sokkolt a dolog, elmondhatatlan és leírhatatlan érzés volt. Hiába láttam az arcán az együttérzést, sajnos az én érzéseimen nem könnyített. Egy hang sem jött ki a torkomon. Szerencsére édesanyám ott volt velem, és valahogy megőrizte a hidegvérét. Volt lélekjelenléte a kezelésem minden napján és tudott mosolyogni rám akkor is amikor nekem az élethez sem volt erőm, és borzalmasan néztem ki. Nagyon sokat köszönhetek neki. Aztán feldolgoztam a történteket és eldöntöttem, hogy én aztán meggyógyulok akármeddig is kell harcolnom érte. Persze ez nem egyik napról a másikra történt, hanem két-három hét alatt éreztem azt, hogy képes vagyok rá, hogy fel kell állnom most is, mint már annyiszor az életben. Na de ez más lapra tartozik.

Ez már a kemoterápia, fal fehér vagyok, nyakamban központi kanül. 

Fodrászra nincs gond :)

Elkezdődtek a kezelések. A helyzetem mindjárt az első hónap végén, egy nagy kiterjedésű baloldali tüdőgyulladás nehezítette. Ami természetesen decemberben visszatért. Egyébként sem egy álom a kemoterápia, képzeljétek csak el, hogy milyen tüdőgyulladással fűszerezve. Hát isteni. Teltek múltak a hónapok, aztán eltelt egy év. Végigcsináltam a betegségemre előírt protokollt. A pokolból a mennybe jutottam. El is kezdtem dolgozni, visszatértem az életbe, minden szép volt.
2010 márciusában gondoltam szerencsét próbálok Írországban, egész jó lehetőségekkel kecsegtetett a dolog. Körülbelül három hét kint tartózkodás után csillapíthatatlan fejfájás kezdett gyötörni kettős látással és hányingerrel fűszerezve. Gondoltam, ennek fele se tréfa. Hazajöttem, megkerestem Szomor doktort. Vérvétel, agyvíz minta vétel. A vérképem hibátlan, mondta is a doktor úr, hogy olyan nagy baj nem lehet. Aztán az agyvíz... Jött is Szomor doktor láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Jól is láttam! Közölte a rossz hírt, a betegség jelen van az agyvizemben, csak az őssejt transzplantáció az egyetlen járható út a gyógyuláshoz. Még egy pofon.
Mint akit Klicsko ütött ki. Mondom magamban ilyen nincs... Egyszer már meggyógyultam erre most mi történik? Értetlenkedtem. Semmit sem tudtam erről a dologról, előttem állt a nagy ismeretlen. Új barátokra tettem szert, próbáltam olyan emberekkel felvenni a kapcsolatot akik átestek már ezen, vagy legalább fogalmuk van róla. Így botlottam Zeffer András-Őssejt és Rock and Roll című könyvébe, a könyvben a szerző, a leplezetlen valóságot írja le, pont azt amire az embernek szüksége van, hogy felkészülhessen a transzplantációra. A könyvet ajánlom bárkinek, rendkívül tanulságos, legyen az illető akár egészséges, akár sorstárs. Zefin keresztül ismerkedtem meg Kugler Szandival, aki szintén tele van élettel és sokat segített nekem még ha nem is hiszi. Fel kellett készülnöm agyban a transzplantációra. Köszönöm nekik, hogy hozzásegítettek. Na de vissza a történetemhez. Szépen kikezelték az agyvizem, tünetmentes lettem és a rákos sejtek nem voltak kimutathatók. Elkezdtük a nagy kivizsgálásokat, amik a transzplantáció előtt szükségesek, már csak a fogorvos volt vissza. Egyszer aztán kis piros bevérzések jelentek meg a lábfejemen, ez 2010 júniusában történt. Berohantam a kórházba! Vérvétel! Az eredmény lesújtó volt. Fehérvérsejtjeim száma húszszor annyi volt mint egy egészsége emberé, és a vérlemezkéim meg csak a töredéke. Ezért voltam a bevérzések.Vagyis a csontvelőmben újra jelen volt a betegség! Annyi időt kaptam, hogy hazamenjek összepakolni a cuccaim, és egy óra múlva jelenés a 121-es kórteremben. Na mondom, már csak ez hiányzott. Meg is kezdték a kezelést. Még örültem is neki hogy csak 5 nap az egész... Bár ne tettem volna! Baromi nehéz 5 nap volt! Ezzel a kezeléssel nemhogy egy lovat lehet kifektetni, hanem egy egész ménest! A kezelés utolsó napján be is kerültem a Pécsi Haematológia Steril osztályára. Ennek a fő oka az volt, hogy  itt egyedül van az ember egy szobában, saját wc-vel és fürdővel, sokkal csekélyebb az fertőzésveszély. Ez a kezelés pedig nagyon mély és hosszú sejttelenségi állapotot okoz.
Ilyenkor a legkisebb fertőzés is végzetes lehet. Végül is sikeresen átvészeltem a kezelést. Felépültem, igaz majdnem 4 hétig tartott a kórházi bent létem. Mielőtt hazaengedtek volna azért megnyugtattak, hogy a transzplantáció előtt meg kell ismételni ezt a kezelést. Ha kell, akkor kell nincs mit tenni,-gondoltam!  Hazamentem, kihúzattam a rossz fogam! Aztán megpróbáltam kiélvezni az életet! Olyan voltam, mint aki 5 év után szabadult a börtönből... Minden érdekelt, mindenfelé mentem. Harckocsival sem lehetett volna visszatartani. Sterilbe lenni nem valami szuper, akár a magánzárka. Nem mehetsz ki, hozzád meg nem jöhetnek be, csak az ajtón keresztül lehet beszélgetni. Így hát érthető volt a szabadság utáni vágyam.

Teltek múltak a napok, hetek...Megismerkedtem egy újabb sorstársammal Ágival, aki átesett a transzplantáción, és az ő cserfes unokatesójával Szandival. Sokat beszélgettünk, mindig jókat nevettünk.  Rengeteg időt töltöttem a barátaimmal főleg Pap Győzővel, aki mellett egy percig sem éreztem, hogy beteg volnék. Átmulatott hétvégék, sütés-főzés, motorozás, felmászás egy lezárt kilátóba... Szóval nem unatkoztunk. :D Ez úton is köszönettel tartozom neki amiért totál el tudta feledtetni a betegségem, és mindig baromi jól éreztük magunkat.

Eljött a kezelés megismétlésének reggele augusztus 23. hétfő. Mondjuk éreztem, h valami nincs rendben, mert szombaton baromira lüktettek a velős csontjaim. Sokat nem foglalkoztam vele, gondolván két nap múlva úgyis bent leszek a kórházban. Vasárnapra enyhült is a fájdalom, így megnyugodtam. Aztán hétfőn bementem a kórházba, vérvételre meg birtokba kellett vennem a sterilben a 2-es számú kórtermet. Tudjátok... a második kezelés! Na de borzalmas volt a vérképem fehérvérsejtjeim megint az egekben, megközelítették a 200 ezret, vérlemezkéim pedig a padlón. Pedig most még külső nyomok sem voltak, nem úgy mint múltkor. Jött is a kedves, szimpatikus H. P. doktor úr, hogy megszúrja a nyakamat centrálkanül beültetés céljából. Olyan jól sikerült ez a művelet neki, hogy a vénám helyett az artériám szúrta keresztül, ami következtében baromi nagy alávérzés keletkezett a nyakamon, de akkora mintha két fejem lett volna. Mindez annak köszönhető, hogy az egész beavatkozást képes volt végigtelefonálni! Miután tönkre vágta a nyakam, csak ennyit mondott: Nincs semmi baj, megyünk egy lyukkal lejjebb! Úgy éreztem magam mint a szarvasmarhák a hentes asztalán, csak az volt a különbség, hogy ez egy kórház a XXI. században én meg egy ember vagyok elvégre! Csodával határos módon sikerült betennie a kanült a kulcscsontom alá. Már két hete bent van, úgyhogy ez legalább jól sikerült. Viszont a nyakam okozott némi szenvedést. Az első éjjel baromira fájt, nem tudtam aludni semmit, hiába próbálkoztunk négy féle fájdalomcsillapítóval. Nem tudtam nyelni, enni, inni, beszélni. Csoda, h levegőt egyáltalán kaptam. Aztán körülbelül egy hét alatt leapadt a nyakam. A kezelésem is lement, megint ugyanaz volt, 5 napig tartott. Néha meglátogatott Vuk is. Előfordult, hogy mindössze 60 darab sejtem volt és ugye 4000 felett beszélhetünk immunrendszerről. A gyomromban levált a nyálkahártya és a beleim is kikészültek. Amit megettem az a lehető legrövidebb időn belül távozott belőlem, így vagy úgy. Szépen lassan helyrejött az emésztőrendszerem, már tudok enni rendesen. Most meg a vállízületem fáj, de mintha ütné valaki...pedig egyedül vagyok a szobámban. A sejtjeim szépen lassan növekednek, 60, 120, 140, 160, 180... és így tovább...