Egy kis harc...

Üdv minden kedves barátnak, ismerősnek, olvasónak, rajongónak, követőnek!:) (aki esetleg kimaradt volna kérem jelezze és én azonnal teszek valamit az ügye érdekében...)
Ma reggelre megzabolázták magukat a sejtjeim, elértük a 900-as sejtszámot, amire már mondhatjuk, hogy a hazameneteli érték fele. Reggel mindjárt meglepett a gyógymasszőr, aki ismét nem volt könyörületes, de miután befejezte nagyon jól esett, sőt egész nap nem kértem fájdalomcsillapítót. Ugye mindenki büszke rám? :D Aztán eljött a vizit ideje és mint kiderült a részletesebb vérvételi anyagokból minden értékem elfogadható a fehérvérsejt-, na és persze a vérlemezkeszámon kívül. Ezért az orvosom el is rendelte, hogy adják be a trombocitát amit számomra tároltattunk. Na és feltette a nagy kérdést is, hogy nem e szeretnék hazamenni...hmm? Hát ki ne szeretne hazamenni így a negyedik héten? Persze, hogy szeretnék! Rá is vágtam, de keveslem a sejtjeimet. Na majd holnapra sokkal-sokkal többet termelek és akkor majd meglátjuk,-gondoltam. Később elkezdett járni az agyam, hogy megéri e ennyire rohanni haza, nem e kéne inkább a biztosra mennem. Kétes gondolataimat aztán megerősítette mindkét ápolófiú, akik külön külön bejöttek és elmondták a véleményüket a hazamenetelről, hogy szerintük legalább a pénteket várjam meg, mert addigra biztos, hogy lesz egy elfogadható fehérvérsejtszámom. Az az igazság, hogy nem nagyon kellett rábeszélniük, mivel nekem is hasonló gondolataim támadtak. Ezzel le is zártam a csütörtöki hazamenetellel kapcsolatos mizériát. Szépen nézelődtem ki a fejemből, reggeliztem, pontosan azt csináltam amit ilyenkor szokás...vártam, hogy teljen az idő. Mivel a nézelődés egy négy szer négy méteres szobában egy idő után elkezdett baromi unalmas lenni így gondoltam filmet nézek! Jó gondolat volt, lekötöttem magam. Főként azokat a hiú ábrándokat sikerült elhessegetnem amelyek a csütörtöki hazamenetelt forszírozták egyre gyorsabban működő agytekervényeimben... (ezt egy született író sem mondhatta volna szebben:P )
Már dél felé járt az idő amikor elkezdtem hiányolni az ebédem, merthogy a pocakom mély korgásokkal jelezte az ebédidő közeledtét. Fél 1 körül meg is jött,-no de nem az ebédem, ha bárki ezt várta volna, -hanem a várva várt reggel óta emlegetett trombocita. El is kezdtük lefolyatni. Aztán körülbelül 10 perc elteltével, arra lettem figyelmes, hogy égnek és viszketnek a szemeim. Na ezzel még nem is foglalkoztam, mivel ez attól is lehetett, hogy keveset pislogtam a monitor szüntelen bámulása közben. Aztán pár perc múlva kezdett szűk lenni a fejbőröm a koponyámra, pedig nem vedlettem az éjjel és a szememen már alig láttam ki, égett az egész búrám, de ekkora már szóltam az ápolóknak akik úgy ugráltak körbe, mint a kis indiánok a tábortüzet. Közben a torkom is kezdett elszorulni, az orrjárataim már olyanok voltak mintha valaki tampont nyomott volna beléjük. Nincs mit tagadni, a fulladás határán voltam. Persze a srácok, akik végül is megmentettek, hiába rohangáltak orvosért, hogy rosszul lettel, kivert a trombocita. Valahogy egyik szuper doktorunk sem jött be hozzám. Sajna ilyen amikor nem vagy vérrokona egyik orvosnak sem. Az ápolók saját maguk döntései nyomtak tele antiallergén szerekkel. Köszönöm nekik, hiszen ők mentettek meg és nem az orvosok. Na hagyjuk is mert csak pipa leszek. Aztán lassan minden rendbe jött, a szemem, a fejem, az orrjárataim és a torkomból is kezdett eltűnni a szorítás. Sokáig tartott, de csak leírni. a történések villámgyorsan zajlottak,  legalább is az én szemszögemből. Nem megerősített forrásokból tudom, hogy a trombocitát már kora reggel elküldték, ide mégiscsak délután ért. A kérdés az, hogy hol volt? Ahol volt ott milyen meleg volt? És milyen egyéb olyan hatások érték amik miatt esetleg tönkremehetett? Nem tudni... Erre válaszokat sosem kapok. Hogy mi okozta a bajt? hmm... Lehet találgatni! Persze sok minden okozhatta...
Édesanyám 13:30-kor hozta meg az ebédem, és addigra már lezajlott az egész csetepaté. Neki valahogy különös érzéke van, hogy mindig akkor jöjjön amikor már túl vagyok a nagy szenvedéseken, vagy még el sem kezdtem őket, ja és persze az előtt elmegy mielőtt elkezdeném. Nem is baj, hiszen engem olyankor inkább ne lásson senki. Éreztem, hogy újra éhes vagyok. Kezdtem teljesen tünetmentes lenni. Arra vártam, hogy lefolyjon az utolsó infúzió és mélységes mély álomba zuhanhassak. Anyukám itt maradt mellettem, beszélgettünk is de abból szinte semmire sem emlékszem. Amikor elfogyott az infúzióm elment, és szerintem két percen belül aludtam is. Aludtam vagy 2 órát és az ébredés valami csodálatos volt, mintha csak egy rossz álom lett volna a délutáni borzalmak tömkelege. De egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy itt a vég. Szerintem az ápolók riadalma nagyobb volt az enyémnél.
Sosem fogom azt mondani, hogy nem bírom, sosem fogom azt mondani, hogy ennyi volt, csak akkor ha én győztem. Azoknak is ezt tanácsolom akik szintén szenvednek valamiben, mert nincs édesebb a győzelemnél és a boldogságnál ami  a harcok után vár ránk. Hiszek benne, hogy eljön. Hát másnak is hinnie kell. Még mindig azt mondom, hogy nincs szebb az életnél.
Bocsi, megint elragadtattam magam. Holnap reméljük nem tudok majd ennyit írni. Legyetek jók, sziasztok... :)