Előzmények...

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, persze egyesekben biztosan megfogalmazódott a frappáns válasz, hogy az elején. Sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, ha idejében elkezdek írni. De sajnos úgy indultam neki ennek a feladatnak, mint a legtöbb anyós! Tovább ezt nem is ragoznám, a végén valaki megsértődik és beperel.
A betegségem 2008 szeptemberében kezdődött, pontosabban akkor diagnosztizálták. Persze nem volt könnyű kideríteni sem, hogy valójában mi bajom van. Először a pécsi II. számú Belgyógyászati Klinikára kerültem szeptember 1-én, ahová májgyulladás, gyengeség és egyéb ízületi fájdalmak miatt kerültem, a háziorvosom közbenjárásával. Ott egy vérvétel után mindjárt ki is derült, hogy vérszegény is vagyok. Sikeresen kigyógyítottak a májgyulladásból, kaptam vért és az ízületi bántalmaim is elmúltak, de konkrét diagnózist nem állítottak fel. Igazából nem tudták, hogy mi is bajom. Aztán mivel úgy éreztük, hogy csak találgatnak, egy ismerős közbenjárásával átjöttem az I. számú Belgyógyászati Klinikára,-ez az ismerős Csala Judit volt akinek szintén sokat köszönhetek- ahol megismerkedtem kezelőorvosommal Dr. Szomor Árpáddal, akinek érdekes szokásai vannak a barátkozásra. Ugyanis 3 perc ismeretség után már csontvelőt vett csípőcsontomból, helyes kis kézifúrójával. Másnapra már volt eredmény. A mai napig emlékszem amikor közölte a hírt, akut leukémiám van. Valósággal sokkolt a dolog, elmondhatatlan és leírhatatlan érzés volt. Hiába láttam az arcán az együttérzést, sajnos az én érzéseimen nem könnyített. Egy hang sem jött ki a torkomon. Szerencsére édesanyám ott volt velem, és valahogy megőrizte a hidegvérét. Volt lélekjelenléte a kezelésem minden napján és tudott mosolyogni rám akkor is amikor nekem az élethez sem volt erőm, és borzalmasan néztem ki. Nagyon sokat köszönhetek neki. Aztán feldolgoztam a történteket és eldöntöttem, hogy én aztán meggyógyulok akármeddig is kell harcolnom érte. Persze ez nem egyik napról a másikra történt, hanem két-három hét alatt éreztem azt, hogy képes vagyok rá, hogy fel kell állnom most is, mint már annyiszor az életben. Na de ez más lapra tartozik.

Ez már a kemoterápia, fal fehér vagyok, nyakamban központi kanül. 

Fodrászra nincs gond :)

Elkezdődtek a kezelések. A helyzetem mindjárt az első hónap végén, egy nagy kiterjedésű baloldali tüdőgyulladás nehezítette. Ami természetesen decemberben visszatért. Egyébként sem egy álom a kemoterápia, képzeljétek csak el, hogy milyen tüdőgyulladással fűszerezve. Hát isteni. Teltek múltak a hónapok, aztán eltelt egy év. Végigcsináltam a betegségemre előírt protokollt. A pokolból a mennybe jutottam. El is kezdtem dolgozni, visszatértem az életbe, minden szép volt.
2010 márciusában gondoltam szerencsét próbálok Írországban, egész jó lehetőségekkel kecsegtetett a dolog. Körülbelül három hét kint tartózkodás után csillapíthatatlan fejfájás kezdett gyötörni kettős látással és hányingerrel fűszerezve. Gondoltam, ennek fele se tréfa. Hazajöttem, megkerestem Szomor doktort. Vérvétel, agyvíz minta vétel. A vérképem hibátlan, mondta is a doktor úr, hogy olyan nagy baj nem lehet. Aztán az agyvíz... Jött is Szomor doktor láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Jól is láttam! Közölte a rossz hírt, a betegség jelen van az agyvizemben, csak az őssejt transzplantáció az egyetlen járható út a gyógyuláshoz. Még egy pofon.
Mint akit Klicsko ütött ki. Mondom magamban ilyen nincs... Egyszer már meggyógyultam erre most mi történik? Értetlenkedtem. Semmit sem tudtam erről a dologról, előttem állt a nagy ismeretlen. Új barátokra tettem szert, próbáltam olyan emberekkel felvenni a kapcsolatot akik átestek már ezen, vagy legalább fogalmuk van róla. Így botlottam Zeffer András-Őssejt és Rock and Roll című könyvébe, a könyvben a szerző, a leplezetlen valóságot írja le, pont azt amire az embernek szüksége van, hogy felkészülhessen a transzplantációra. A könyvet ajánlom bárkinek, rendkívül tanulságos, legyen az illető akár egészséges, akár sorstárs. Zefin keresztül ismerkedtem meg Kugler Szandival, aki szintén tele van élettel és sokat segített nekem még ha nem is hiszi. Fel kellett készülnöm agyban a transzplantációra. Köszönöm nekik, hogy hozzásegítettek. Na de vissza a történetemhez. Szépen kikezelték az agyvizem, tünetmentes lettem és a rákos sejtek nem voltak kimutathatók. Elkezdtük a nagy kivizsgálásokat, amik a transzplantáció előtt szükségesek, már csak a fogorvos volt vissza. Egyszer aztán kis piros bevérzések jelentek meg a lábfejemen, ez 2010 júniusában történt. Berohantam a kórházba! Vérvétel! Az eredmény lesújtó volt. Fehérvérsejtjeim száma húszszor annyi volt mint egy egészsége emberé, és a vérlemezkéim meg csak a töredéke. Ezért voltam a bevérzések.Vagyis a csontvelőmben újra jelen volt a betegség! Annyi időt kaptam, hogy hazamenjek összepakolni a cuccaim, és egy óra múlva jelenés a 121-es kórteremben. Na mondom, már csak ez hiányzott. Meg is kezdték a kezelést. Még örültem is neki hogy csak 5 nap az egész... Bár ne tettem volna! Baromi nehéz 5 nap volt! Ezzel a kezeléssel nemhogy egy lovat lehet kifektetni, hanem egy egész ménest! A kezelés utolsó napján be is kerültem a Pécsi Haematológia Steril osztályára. Ennek a fő oka az volt, hogy  itt egyedül van az ember egy szobában, saját wc-vel és fürdővel, sokkal csekélyebb az fertőzésveszély. Ez a kezelés pedig nagyon mély és hosszú sejttelenségi állapotot okoz.
Ilyenkor a legkisebb fertőzés is végzetes lehet. Végül is sikeresen átvészeltem a kezelést. Felépültem, igaz majdnem 4 hétig tartott a kórházi bent létem. Mielőtt hazaengedtek volna azért megnyugtattak, hogy a transzplantáció előtt meg kell ismételni ezt a kezelést. Ha kell, akkor kell nincs mit tenni,-gondoltam!  Hazamentem, kihúzattam a rossz fogam! Aztán megpróbáltam kiélvezni az életet! Olyan voltam, mint aki 5 év után szabadult a börtönből... Minden érdekelt, mindenfelé mentem. Harckocsival sem lehetett volna visszatartani. Sterilbe lenni nem valami szuper, akár a magánzárka. Nem mehetsz ki, hozzád meg nem jöhetnek be, csak az ajtón keresztül lehet beszélgetni. Így hát érthető volt a szabadság utáni vágyam.

Teltek múltak a napok, hetek...Megismerkedtem egy újabb sorstársammal Ágival, aki átesett a transzplantáción, és az ő cserfes unokatesójával Szandival. Sokat beszélgettünk, mindig jókat nevettünk.  Rengeteg időt töltöttem a barátaimmal főleg Pap Győzővel, aki mellett egy percig sem éreztem, hogy beteg volnék. Átmulatott hétvégék, sütés-főzés, motorozás, felmászás egy lezárt kilátóba... Szóval nem unatkoztunk. :D Ez úton is köszönettel tartozom neki amiért totál el tudta feledtetni a betegségem, és mindig baromi jól éreztük magunkat.

Eljött a kezelés megismétlésének reggele augusztus 23. hétfő. Mondjuk éreztem, h valami nincs rendben, mert szombaton baromira lüktettek a velős csontjaim. Sokat nem foglalkoztam vele, gondolván két nap múlva úgyis bent leszek a kórházban. Vasárnapra enyhült is a fájdalom, így megnyugodtam. Aztán hétfőn bementem a kórházba, vérvételre meg birtokba kellett vennem a sterilben a 2-es számú kórtermet. Tudjátok... a második kezelés! Na de borzalmas volt a vérképem fehérvérsejtjeim megint az egekben, megközelítették a 200 ezret, vérlemezkéim pedig a padlón. Pedig most még külső nyomok sem voltak, nem úgy mint múltkor. Jött is a kedves, szimpatikus H. P. doktor úr, hogy megszúrja a nyakamat centrálkanül beültetés céljából. Olyan jól sikerült ez a művelet neki, hogy a vénám helyett az artériám szúrta keresztül, ami következtében baromi nagy alávérzés keletkezett a nyakamon, de akkora mintha két fejem lett volna. Mindez annak köszönhető, hogy az egész beavatkozást képes volt végigtelefonálni! Miután tönkre vágta a nyakam, csak ennyit mondott: Nincs semmi baj, megyünk egy lyukkal lejjebb! Úgy éreztem magam mint a szarvasmarhák a hentes asztalán, csak az volt a különbség, hogy ez egy kórház a XXI. században én meg egy ember vagyok elvégre! Csodával határos módon sikerült betennie a kanült a kulcscsontom alá. Már két hete bent van, úgyhogy ez legalább jól sikerült. Viszont a nyakam okozott némi szenvedést. Az első éjjel baromira fájt, nem tudtam aludni semmit, hiába próbálkoztunk négy féle fájdalomcsillapítóval. Nem tudtam nyelni, enni, inni, beszélni. Csoda, h levegőt egyáltalán kaptam. Aztán körülbelül egy hét alatt leapadt a nyakam. A kezelésem is lement, megint ugyanaz volt, 5 napig tartott. Néha meglátogatott Vuk is. Előfordult, hogy mindössze 60 darab sejtem volt és ugye 4000 felett beszélhetünk immunrendszerről. A gyomromban levált a nyálkahártya és a beleim is kikészültek. Amit megettem az a lehető legrövidebb időn belül távozott belőlem, így vagy úgy. Szépen lassan helyrejött az emésztőrendszerem, már tudok enni rendesen. Most meg a vállízületem fáj, de mintha ütné valaki...pedig egyedül vagyok a szobámban. A sejtjeim szépen lassan növekednek, 60, 120, 140, 160, 180... és így tovább...